A mindig többre vágyás genetikailag van belénk kódolva. Ha fő vonalakban megnézzük az ember egyedfejlődését, könnyen belátható ez az ősi program és ez alól senki nem vonhatja ki magát. Nagy erőlködéssel el lehet nyomni ezt a vágyunkat, ha valakinek célja ez, de nem biztos, hogy érdemes, hiszen egy ősidők óta létező, 3 milliárd éves alap ösztönünkről van szó, tehát nem elnyomni kell, hanem megtanulni bánni vele és értelmesen fölhasználni.

Egyáltalán nem baj, hogy az ember rendelkezik ezzel a vággyal, hiszen remek dolgok sültek már ki belőle az elmúlt évmilliók óta, amióta két lábon kezdtünk járni. A nagy baj ezzel a vággyal az, hogy ezen az ősi programon kívül sok egyéb, nem éppen pozitív tulajdonság, érzés, program fut bennünk – megfelelési kényszer, különféle frusztrációk, szorongás, félelmek, kisebbrendűségi komplexus – amik miatt a mindig többre vágyást nem hasznos, előrevivő és építő produktumokra használja sok ember, hanem ezeknek a negatív érzéseinek a kielégítésére, pótlására, ellensúlyozására. Magamutogatásra, a megalomániájának megmutatására, és/vagy fölösleges felhalmozásra.

A fejlődés hasznos, szükséges és jó dolog, de felelőssége is van. Sőt a fejlődés akkor igazán jó, ha folyamatos.

Minél magasabb szintre jutunk, annál nagyobb felelősséget is kapunk vele.

Azt eldönthetjük, hogy fejlődünk e és hogy milyen irányban, de a fejlődéssel együtt járó felelősség nem opcionális.

Példa. Ismerek egy embert. Mensa-klub tag. Aki esetleg nem ismeri a Mensa-klubot, ez az úgynevezett szuperintelligens emberek klubja. Olyan embereké, akiknek bőven 150 fölött van az intelligencia hányadosa. Ez önmagában az én szememben szinte semmit nem ér. Ez az ember, akit ismerek, szereti is hangoztatni, hogy ő Mensa tag. Én meg kérdezem tőle, hogy oké, de mit kezdesz vele? Ha kaptál egy átlagon fölüli tehetséget, képességet, akkor kezdj vele valami komolyat. Fedezz fel, kutass valami olyan eszközt, megoldást, módszert, amivel jobbá lehet tenni a világot, vagy hozz létre valami messze átlagon fölüli produktumot, valami világraszólót. de az, hogy a Mensa tagságoddal egy átlagos multiban ülsz, átlagos munkát végezve még akkor sem frankó, ha átlagon fölül keresel.

Egy filmből idézek: Egy különösen nagy tudású nyomozó beszélget egy fiatalabb, tapasztalatlanabb társával egy szövevényes és különösen rafinált gyilkosság nyomozása közben.

„A tetteink mi vagyunk.

Vagyis a tetteink jellemeznek minket?

Nem. Olyanok a tetteink, amilyenek vagyunk. Tehetséget kaptunk. Ha nem is abban, de valamiben jónak kell lennünk és mindezt még ki is kell érdemelnünk. Nem tékozolhatjuk el.

…és ha mégis eltékozoljuk?

Akkor eláruljuk önmagunkat és ez szomorú.”

Minden átlagon fölüli képesség, tudás, az átlagon fölüli fejlődés, átlagon fölüli felelősséget is jelent és ez így van a pénzzel is.

Aki magas szintre jut pénzügyileg, annak felelőssége is van vele. Emberi, etikai, erkölcsi felelőssége. Rendben van, hogy kielégíti az alacsonyabb rendű, energetikájú emberi vágyait, személyes használati tárgyak megvásárlásával, de utána kezdenie kell valami komolyabbat, jóval magasabb rendű dolgot is a pénzével, illetve a pénzének egy részével. Részletkérdés, hogy mekkora részével. Méltatlan egy harmadik Ferrari megvásárlása. Aki nem tudja mit kezdjen magával, a fejlődésével és/vagy a gazdagságával és fölösleges fölhalmozásban éli ezt ki, az, ahogyan a fönti idézetben is elhangzik, eltékozolja a fejlődését, elárulja önmagát és ez szomorú.

Mi lehet a megoldás arra, hogy ne tékozoljuk el?

A miért megválaszolása.

Az én életem egyik legerősebb vezérfonala a folyamatos fejlődés. Minden egyes vágyam, célom mellé hozzárendelem a miért megválaszolását és ebben a munkámban a spirituális belső munka van a segítségemre. Miért akarom azt, amit akarok? Mit akarok kezdeni vele? Jó és hasznos lesz ez a számomra és/vagy mások számára?